Puszta F ld

	Közönynek, bűnnek tengerén,
	haló fajta, lobbanó remény,
	menedéket nem kívánok, és
	nem hajt már a vér,

	vele még nem elég az áldozat,
	szeme ég, feledék ma álmokat,
	tavaszra nyár jő, nyárra tél,
	s ébred majd a vér.

	Gyilkos ősök beteg gyermeke,
	sárral élő korcsok éneke,
	hálátlan-hazátlan szavát,
	ha éneklik a fák,

	elhal minden, mi hív, igaz,
	burjánzik a dudva, nő a gaz,
	hazám lesz akkor is, ha fáj,
	ha nem jő többé nyár.

	Tűnő por, elmúlt kor, egy
	jobb világ nevelte ember,
	úgy élt, lám, mint a gyermek, aki
	gyávának lenni nem mer,
	úgy dobta oda életét,
	mint akinek minden mindegy már,
	értünk, kései maradékért
	vállalta, mi jő, mi vár.

	Míg velem a csengő szó,
	jó anyámtól útravaló,
	míg értem a föld dalát,
	addig nem félem az éjszakát!
	Nem árthat, nem üldözhet el,
	dalomra lesz, aki majd felel,
	míg velem a szóló szó,
	lesz majd mindig Hírhozó!

	K z nynek, b nnek tengeré n,
	haló fajta, lobbanó remé ny,
	menedé ket nem kí vá nok, é s
	nem hajt má r a vé r,

	vele mé g nem elé g az á ldozat,
	szeme é g, feledé k ma á lmokat,
	tavaszra nyá r j, nyá rra té l,
	s é bred majd a vé r.

	Gyilkos s k beteg gyermeke,
	sá rral é l korcsok é neke,
	há lá tlanhazá tlan szavá t,
	ha é neklik a fá k,

	elhal minden, mi hí v, igaz,
	burjá nzik a dudva, n a gaz,
	hazá m lesz akkor is, ha fá j,
	ha nem j t bbé nyá r.

	T n por, elmú lt kor, egy
	jobb vilá g nevelte ember,
	ú gy é lt, lá m, mint a gyermek, aki
	gyá vá nak lenni nem mer,
	ú gy dobta oda é leté t,
	mint akinek minden mindegy má r,
	é rtü nk, ké sei maradé ké rt
	vá llalta, mi j, mi vá r.

	Mí g velem a cseng szó,
	jó anyá mtó l ú travaló,
	mí g é rtem a f ld dalá t,
	addig nem fé lem az é jszaká t!
	Nem á rthat, nem ü ld zhet el,
	dalomra lesz, aki majd felel,
	mí g velem a szó ló szó,
	lesz majd mindig Hí rhozó!